Belföld

A magyar, aki tavaly átnézett a túlvilágra, majd idén világcsúcsot úszott

Az első kísérletnél még csak megcsapta a halál szele, másodjára már a túlvilágról hozták vissza egy életmentő műtéttel. Mányoki Attila azonban harmadszorra is beleállt, és a világon tizennyolcadik emberként teljesítette a nyílt vízi úszók legkeményebb sorozatát. Személyes beszámoló a magyar világcsúcstartó hihetetlen kalandjairól.

Reggel hat óra. Testemet combközépig vastag fehér zsiradék és egyetlen úszógatya fedi. Az alig hétezer lelkes északír kisváros, Donaghadee partján állok, lábamat a tengervíz nyaldossa. Mély levegőt veszek, majd hosszan kifújom. Nagyjából ötven méter a látótávolság, utána minden elvész a ködös szürkületben. Szemem a messzeségbe réved, agyam pontosan 34,5 kilométerrel tekint távolabbra. Szemben velem valahol ott vár Portpatrick. Oda, a skót partra kellene eljutnom. Úszva. Mindennemű külső segítség nélkül. Tizenkét fokos vízben, aminél a szaunák merülő medencéje is melegebb.

Harmadjára állok ugyanitt. 2016-ban, az első kísérletemnél hat kilométerrel a vége előtt belefagytam, beleájultam az Atlanti-óceánt a déli Ír-tengerrel összekötő csatornába. 2018-ban, a második próbálkozásomnál nem sokkal a skót part előtt húztak ki a vízből. A tüdőm összeomlott, és a kórházban életmentő műtétet kellett végrehajtani rajtam.

Egy év telt el azóta és mindezek ellenére újra itt állok. Az utolsó kísérlet előtt.

Ebben a sportban a sikertelen próbálkozásokat nem dokumentálják. Viszont a világon az a tizenhét ember, aki az Ocean’s Sevent megcsinálta, maga a két lábon járó inspiráció. Ha átérek Skóciába, én lehetek a tizennyolcadik.

Mi is az az Ocean’s Seven?

Az Ocean’s Seven helyszínei nem elsősorban a távolság, sokkal inkább a sikeres teljesítők kis hányada miatt kultikusak a hosszútávúszók közt. Hétköznapi hasonlattal élve: nem mindegy, hogy síkon futod le a maratonit, vagy homokban, szembeszélben, végig hegynek felfelé. Az Ocean’s Seven az utóbbi kategória. A Cook-szoros, a Molokait és Oahut összekötő Kaiwi-csatorna, a Honshu és Hokkaido között a Tsugaru-szoros és az Északi-csatorna különösen az.

Az óceánokon, tengereken számos rajtad, a tökéletes felkészültségeden kifogó tényező akad, amivel kalkulálnod kell. A négy legfontosabb: a víz hőfoka, az időjárás, az áramlatok és az élővilág. Azon túl, hogy a lehető leggyorsabban szeretnél kimászni a habokból, még ezekre is fel kell készülnöd. Ötödikként rendre érkezik a váratlan, a meglepetés, amit úszás közben kell kezelned.A sikeres átúszók 75 százaléka mindenhol helyi sportember, a maradék „külföldi”. Előbbiek akkor úsznak, amikor akarnak, leginkább, ha minden tökéletesen klappol. Utóbbiak, így én is, hosszas szervezést követően kapnak egy-egy nagyjából 7-8 napos időablakot, amikor nincs mese: menni és úszni kell.

Az ablak kijelölése évekre előre az árapálymozgás és tapasztalat alapján történik, ezért lehet, hogy a legközelebbi sanszra újra évekig kell várnod.

Az óceán pontosabb, mint a svájci óra: spring tide idején jön a szökőár, a legmagasabb emelkedés, a neap tide alatt ez kisebb mértékű. Mindkettő nyolc napig tart. Előbbinél értelemszerűen a vízmennyiség és a sodrás is a legnagyobb, na ilyenkor senki nem akar úszni, mert reménytelen. Az emberi erő ezt nem képes kezelni. Míg a nap-, holdciklus évekre előre kiszámítható, az megjósolhatatlan, hogy a neap tide alkalmával milyen időjárás lesz. Annyi információd van, hogy az árapálymozgás kettő vagy négy méter lesz. Ezért annak, aki külföldről érkezik az Északi-csatornához, rettentő nehéz lemaketteznie, hogyan reagál a szervezete az extrém körülményekre. A testedet csak a helyszínen tudod tesztelni.

2013 óta az Ocean’s Seven hat kihívásán jutottam túl. Először a belépőt, a La Manche-csatornát teljesítettem. 2014-ben a világ legnehezebb átúszásának tartott Tsugaru-csatornát tudtam le. 2015-ben két héten belül a két amerikai állomást, a Molokai-, és a Catalina-csatornát pipáltam ki, 2017-ben előbb a Cook-, majd a Gibraltári-szorost.

Hiába tartják a Tsugarut a legnehezebbnek, amikor felépítettem a stratégiát, hogyan szeretném megcsinálni Ocean’s Sevent, tudtam, hogy számomra az Északi-csatorna lesz a legnehezebb. Ezért nem akartam a végére hagyni. A legkönnyebbet, Gibraltárt terveztem a befutónak, egyfajta örömünnepnek, mégsem így lett.

1. kísérlet: Hat kilométerre a parttól csapott meg a halál szele

2016-ban, amikor először nekifeszültem az Északi-csatornának, a víz hőfoka miatt nem értem el Skóciát. Már kilenc órája úsztam, az előre beprogramozott terv szerint vitt előre az akarat, amikor nagyjából déltájban egyszer csak lekapcsolták a villanyt.

Az Északi-csatorna viszonylag sekély, nagyjából 130 méteres az átlagos vízmélysége, míg a vize 12-14 fokos. A cél előtt, azaz a skót parttól 6-7 kilométerre azonban ott húzódik a a Beaufort-árok, amely majd’ háromszáz méter mély. Itt 2-3 fokkal hidegebb a víz és jelentősen más a tenger sodrása is.

Ebben, a nagyjából kilenc fokos vízben hűltem ki végképp. 15-20 méterre haladtam a kísérőhajótól. Az egyik pillanatban a kezem még ritmusosan ment, vettem ütemesen a levegőt, majd a következő másodpercben szétesett a mozgásom, az agyam nem nagyon reagált semmire. Ha a hajóról nem veszik észre, nem avatkoznak be, most nem állnék újra itt.

A protokoll szerint ilyen távolságnál nem ugorhat vízbe a segítség, mert nem kockáztathatják még egy ember életét. Ezért, amikor észlelték a bajt, megpróbáltak odacsábítani a hajóhoz. Mivel minden előre beprogramozott módon működik a fejemben, kitalálták, hogy úgy terelnek közelebb, hogy leadják a frissítés jelet. Szerencsére az automatizmusom bekapcsolt, félig öntudatlan állapotban is ráfordultam a hajóra. Mire odaértem, végleg elsötétült minden, elájultam.

Már nem tudtam taposni, a víz felszínén tartani magam. Elvesztettem a tudatomat, süllyedni kezdtem, amikor megfogták a csuklómat és beemeltek.

Fogalmam sincs, mi és hogyan történt ezekben a pillanatokban, majd utána a fedélzeten. A parti őrség helikopteréről eresztettek le egy orvost a hajó fedélzetére, majd szállítottak a kórházba. Csak jóval később, a hajón tartózkodó személyzet elmondásából ismerem a történéseket. Ami biztos, abban hibáztam, hogy hat nappal az érkezésemet követően rajtoltam el, így nem tudtam kellőképpen akklimatizálódni ehhez a vízhőfokhoz.

Nyílt vízi és nyílt vízi úszás között jelentős a különbség

Ebből is kiviláglik, amit mi művelünk, az nem szimpla úszás. Inkább küzdősport, ahol elsősorban nem a távolsággal, az idővel versenyzel, sokkal inkább az elemekkel és a tűrőképességed határával viaskodsz. Bármikor, amikor szólsz, mosolyogva leúszom 30 kilométert az ötven méteres medencében. A csatornák, szorosok azonban általában két nagy vízfelületet kötnek össze, a legvadabbak helyek, ahol rendre erősen fúj a szél, mindig van hullámzás, az áramlatok ritmikája is képes felborulni. Ezek tolnak, húznak, vagy éppen kivisznek a nyílt tengerre.

A hét helyszín bármelyike összehasonlíthatatlanul vadabb, mint ahol Rasovszky Kristóf vagy Olasz Anna világkupákon versenyez. Ők általában relatív zárt öbölben, a hullámzástól és a sodrástól sokkal védettebb területen, 2,5 kilométeres körön, háromszögben, bójákat kerülve versenyeznek. Ha hideg a víz, neoprén ruhát húznak. Mi nem hagyatkozhatunk a technika vívmányaira. A kétféle hosszútávúszás csupán két dologban hasonlít; se ők, se mi nem kaphatunk külső segítséget – nem kapaszkodhatok meg a kísérőhajó oldalában – és mindkét helyen mérik az időt.

Úsztam fiatal koromban, előbb medencében, majd 1993-tól folyamatosan nyílt vízen. Nekem ezért számít az idő. Nagyon is. Eleve úgy vágtam bele az Ocean’s Sevenbe, hogy világcsúcsot szeretnék úszni.

Ehhez elég nagy utazósebesség szükséges. Rasovszky, aki momentán a legjobb magyar nyílt vízi úszó, 2018-ban, Glasgow-ban az Európa-bajnokság 25 kilométeres versenyén 4 óra 57 perc 53,5 másodperccel nyert. Nagyjából öt kilométert tett meg egy óra alatt, ami 1 perc 20 másodperces száz métereknek felel meg. Mindezt az édesvizű Loch Lomond tóban, az óceánhoz hasonlítva hullám és sodrás nélkül, neoprén ruhában.

Nálunk a rögzített távolságok légvonalban értendőek (lásd fent a táblázatot – a szerk.). Ennél mindenki jelentősen többet úszik az áramlatok miatt. Hawaiin átlagban 4,5 kilométert tettem meg egy óra alatt. Új-Zélandon 4,4-et, míg Japánban 4,8-at. Átlagosan óránként 4,1 kilométert úsztam a sorozatban, ami 1 perc 28-30 másodperces száz métereknek felel meg. Aki úszott már valaha, az tudja, ehhez elég gyorsan kell itt is lapátolni.

2. kísérlet: két kilométerre a céltól átnéztem a túlvilágra

Az első balul sikerült Északi-csatorna-kísérlet után két évvel sikerült újabb időablakot szereznem. Közben 2017-ben kipipáltam a Cook-szorost és Gibraltárt is, így a hét próbából már csak ez maradt hátra. Tanulva a hibámból 2018-ban két hónapot kint tartózkodtam a rajt előtt. Nap mint nap edzettem a hideg vízben. Azzal nem is akadt problémám, viszont amint jelzést kaptam, hogy indulhatok, már a vízbe gázolást követően nem sokkal tudtam, hogy baj van.

Míg Hawaiin és a Cook-szorosnál az elemek mellett a cápák – amik ellen a lábunkra erősített riasztókkal védekezünk – jelentik a legnagyobb veszélyforrást, addig az Északi-csatornán a cyanea capillata, vagyis az oroszlánsörény medúza. Hatalmas rajokban lebegnek a vízen. A jól kifejlett példányok akkorák, mint egy-egy kisebb méretű asztal bármely hétköznapi kávézóban. A vízben három-négy ember tudná biztonsággal körülölelni a lebegő testet, miközben a maga után húzott több méter hosszú víz alatti karjaira is figyelned kell. Mivel csalánozó, a bőrrel érintkezve allergiás reakciót vált ki. A legkoncentráltabb méreganyagot maga a test hordozza, görcsöt, bénulást, fulladást, akár agyvérzést is okozhat.

Épp úgy álltam tavaly is itt, mint most: lezsírozva, a hidegre és a medúzákra is felkészülve. Csak éppen hajnali három óra után, koromsötétben. A kísérőhajóm nagyjából 200 méterre a parttól várta a vízen, hogy odaérjek, és együtt haladjunk tovább. Pár tíz métert haladtam a rajt után, amikor az egyik kartempómmal magamhoz öleltem egy medúzát. Normál esetben figyelem a vizet, és mint a fővárosi autós a kátyút, úgy kerülgetem a felszínen úszó rajokat, de a sötétben semmit sem láttam. Az úszás automatizmusának megfelelően beleraktam a bal kezemet a vízbe, megindítottam a húzást, majd a tolást. Nem tudtam megállítani a mozdulatsort. Így előbb a bal tenyeremmel fogtam meg és húztam végig a kézfejemtől az egész testemen át a „kocsonyát”, majd rögtön utána a jobbal is elkaptam egy másikat. Nincsenek szavak, micsoda kínnal jár az érintkezés.

Az orvosom később a kórházban azt mondta, nem hasonlítható ez semmihez, még a szülési fájdalomhoz sem. Az egytől tízig terjedő skálán tizenkettes. Ami biztos: kurva szar.

Bár a sokk relatív rövid ideig tart, a fájdalom nem múlik el azonnal. Csak lassan csökken a gyötrelem, a találkozás helye még napok múlva is érzékeny.

A protokoll szerint a csípést követően 15-20 percen belül kórházban kellene lenned. Ehhez képest bár üvöltöttem a víz alatt, úsztam tovább a hajóhoz. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel konkrétan kínosan lassú és fájdalmas öngyilkossági kísérletet teszek. Mivel előfordult már korábban is, hogy megcsípett a medúza, egyszerűen csak abban bíztam, a szervezetem ezúttal erősebb, kibírja ezt is. Tudtam azt is, figyelnem kell a hajón lévő személyzetre, különösen arra, hogy ne generáljak nekik plusz problémát. Ezért nekik sem szóltam.

Az előre megírt program már a vízbeugrást követően átvette az irányítást a fejemben. Márpedig a beprogramozott sportoló nem áll le, végig akarja vinni a tervet bármi áron, mert ott lebeg a végcél a szeme előtt.

Tíz óra negyven percet úsztam eleinte a szokott 64-65 percenkénti csapásos tempómban, majd egyre lassabban, egyre romló állapotban.

Az oroszlánsörény medúza mérge brutális. Leállítja a veseműködést, nem tudsz vizelni, korlátozza a májfunkciót. Olyan ütemben duzzadt a hasam óráról órára, mint a terhes nőnek hónapról hónapra. Kilenc óra elteltével látványra szülni tudtam volna. Amikor a méreg kialakítja a zárt rendszerét, már szabadon közlekedik a szervezetedben. A véráramon keresztül eljut mindenhova, és szép lassan elkezd korlátozni minden belső szervet. Rámegy a tüdőre is.

Ezúttal még közelebb jutottam a skót parthoz. Másfél kilométerre Portpatricktól a bal tüdőm összeomlott, a jobb megtelt tengervízzel. A hajón észlelték a bajt, de a döntési helyzetüket nehezítette, hogy a skót part előtt olyan áramlatba kerültem, hogy ha már egy tempót sem teszek, akkor is fél óra alatt kisodor a víz a partra. A csapatom ismer. Tudták, hogy másodjára próbálkozom, és bármire képes vagyok a sikerért. Ha tudatomnál vagyok és kihúznak, megölöm őket. Senki nem merte a döntést egy ideig felvállalni.

De a tudatom ekkor már elszállt. Óriási szerencsém van, hogy ilyen kiváló csapat vett körül, mert ha az utolsó pillanatban is, de jól döntöttek. Kiszedtek. Semmire nem emlékszem. Állítólag negyven perc alatt értünk vissza az ír partra. A mentő már ott várt. Amikor a sürgősségiről toltak át az intenzívre, leállt a légzésem. Meghaltam, átnéztem a túlvilágra, aztán visszahoztak onnan. Itt, a bal oldalamon viselem a nyomát az életmentő műtétnek, a 4-es és a 6-os bordám között.

Fotó: Bielik István /24.hu

Van, aki menekül a kudarcszagtól, más építkezik belőle

Nem vagyok öngyilkosjelölt. Tudom, hogy benne van a veszély a játékban. Éppen úgy, mint ahogy egy hétköznapi embernek az autópálya-baleset. A váratlannal gyakran nem tudsz mit kezdeni, de számolsz vele, valahol ott lapul a tudatalattidban. Furcsa módon akkor lettem országosan ismert, akkor szerepeltem a legtöbbet, miután majdnem meghaltam. Ennek ellenére a második fiaskót követően elég sok támogatástól elestem. Pusztán azért, mert nem sikerült.

Bár a Mount Everest megmászásában is benne van a bukás, de már ahhoz forrásra van szükséged, hogy az alaptáborig feljussál. Normál esetben a támogató az út megtételének lehetőségét biztosítja, a csúcshódítás csak annak a következménye.

Rá kellett ébredjek, hogy nem mindenki gondolkodik így. A többség könnyű sikerben reménykedik. A sikertelenség mellé senki sem áll oda szívesen. 

A támogatóim egy része úgy vélte, hiába tettem meg becsülettel az utam, a két kudarc után nem finanszíroz egy esetleges harmadikat. El is engedtem őket jó szívvel. Nem azért úszom, hogy meghaljak a szponzor miatt. Azért úszom, mert ez az életem.

Az Északi-csatornán tett kísérleteim közül a legelsőnél tudtam a legtöbbet ráfordítani, a másodiknál még adottak maradtak a feltételek, ezért is tehettem meg, hogy előtte huzamosabb ideig akklimatizálódjak. A harmadik kísérletem az első kettőhöz képest viszont fapados.

Amúgy is a legcsóróbb úszó vagyok a mezőnyben. Az egyetlen, aki tök egyedül járja a helyszíneket. Nem értik, ilyen háttérrel hogy tudom ezt a szintet hozni. Ezért duplán tisztelnek. Ezúttal már kedvezményt kaptam a csapattól. Azt mondták: „Attila, annyit fizetsz, amennyi pénzed lesz”. Ilyet senkivel nem csinálnak. Minden évben, minden helyszínen sorban állnak a próbálkozók. Az úszás alapvető eszközigényeitől – a hajó, a személyzet minden egyes tagja, étel, ital, stb. – kezdve bármit is szeretnél, annak szabott ára van. Ez színtiszta üzlet.

Ezúttal a szállásra sem tudtam annyit fordítani. Kérdeztem az északír barátaimtól: „Nem tudtok egy helyet, ahol van egy szabad ágy? Nincs autóm, lehetőleg olyan kellene, ami közel van a starthoz meg az edzéshelyszínhez, hogy gyalog vagy bringával tudjak közlekedni.”  Végül egy helyi ember adta át a szobáját, sőt ki is költözött a szüleihez arra az időre, amíg megkaptam a jelet az indulásra. A Donaghadee „Chunky Dunkers” úszócsapat vezetői, Martin és felesége, Kathryn is sokat segítettek. Felajánlották: „Attila, ha menned kell a kikötőhöz, szólsz és viszünk. Bármikor. Éjjel, nappal.”

3. kísérlet: világcsúcs

Ma hajnalban is időben érkeznek, általuk sikerül eljutnom a 20 kilométer távolságban lévő kikötőbe, ahonnét hajóval indulunk a starthelyre.

Amikor a vízben vagy, ezek a dolgok már nem számítanak. Hiába gazdálkodik az egyik vetélytársam évi 1,2 millió dollárból, amikor odaáll a vízpartra rajta is csak egyetlen gatya van, meg a zsírréteg. A start pillanatától kezdve magadra maradsz. A nehezebb körülményeket a javamra állítom. Nem roppanok meg a nyomás alatt, inkább plusz erőt ad, hogy így is meg tudom csinálni. Iszonyatos mennyiséget dolgozom ezért.

Mély levegőt veszek, beugrok a vízbe. Már dereng, jóval tovább látok az orromnál, kikerülöm a medúzákat. A kora tavaszi Velencei-tavi úszások is megteszik a hatásukat, meg sem kottyan a hideg víz.


Ugyan az időjárás nem olyan tökéletes, mint ahogy az előrejelzés mutatta, napsütés helyett zord, felhős az ég, de nem panaszkodom. Egészen jó tempóban haladok. Az első kettőhöz képest ez az úszás diadalmenet. Nem érzek fáradtságot.

Az Északi-csatornán a csúcsot Michelle Macy tartja. 2013-ban szelte át 9 óra 35 perc alatt. Alig több, mint kilenc óra elteltével már látom Portpatricket. Normál esetben nem szoktam foglalkozni a távolsággal, de most érzem, azon túl, hogy az összetett világcsúcs karnyújtásnyira, ezen a szakaszon is nagy időt, rekordot mehetek. Kiszólok a hajóra:

– Mennyi van még?

– Két kilométer – jön a válasz.

Úszom tovább. Csak nem közeledik a part. Fél óra múlva megint kiszólok:

– És most?

– Még mindig kettő.

E kurta párbeszédet fél óránként még párszor megismételjük.

Többen is kísérletezünk ma. A spanyol srác indult elsőnek, a céltól tíz kilométerre sodorta a víz, de sikerrel járt. Az ausztrál fiú másodikként rajtolt és ugyan ő is karnyújtásnyira került a parttól, de mivel már sodorta a nyílt óceán felé a víz, belekerül abba a nyolcvan százalékba, aki a cél előtt 1-2 kilométerrel adja fel. A sodrás átlépte a sebességét, a hajóskapitány, az úszás mindenkori főnöke mondta ki, hogy ez már a nyílt óceán, nincs sansz.

Engem biztatnak a hajóról, mert látják bennem az erőt. Három órája birkózom az utolsó két kilométer sodrásával. Portpatrickhez képest már hét kilométerrel északabbra járok, amikor szólnak, most vagy soha. Megemelem a csapásszámomat 70-re. Áttöröm az utolsó métereket. Kiérek a partra, ahol rám süt a nap. Felállok, visszanézek a hajóra, két kezemet a magasba emelem és boldogan üvöltve kiintegetek a csapatomnak.

A kapitány rögzíti: 2019.08.26., Mányoki Attila (HUN), 12 óra 11 perc 20 másodperc. Sikeres próbatétel. A világon tizennyolcadik emberként teljesítem az Ocean’s Sevent. Ráadásul három perccel az összetett világcsúcson belül.

Utóirat

Ha valaki a közeljövőben megdöntené az időmet és az edzettségi állapotom engedné, nem vacillálnék. Két olyan helyszín van, ahol órákat dobtam el magamtól ilyen-olyan okok miatt. Legfőképp Gibraltár és Kalifornia. Az Északi-csatornán is, de itt többet nem próbálkozom. Viszont jövőre június 22-én New Yorkba utazom, és körbeúszom a Manhattan-szigetet. 50 kilométer. Az Északi- és a Catalina-csatorna már megvan. Ez az egy úszás hiányzik a másik nagy álmomhoz, a Triple Crownhoz.

Kiemelt kép: Bielik István /24.hu

Szóljon hozzá a témához regisztráció nélkül