Elismerésünk! Sztojka Edina ápolónőt választották 2019 hétköznapi roma hősévé

Az ötödik Aranypánt-díjat Sztojka Edina ápolónő nyerte. A internetes szavazáson közel harmincezer voks érkezett, írja a Roma Sajtóközpont.  A Nemzetközi Roma Napon immár ötödik alkalommal adják át az Aranypánt-díjat.

A Budapest Jazz Clubban ma délután 2-kor kezdődött a gála, amelyen kiderült, ki let 2019-ben az év hétköznapi roma hőse. A jelöltekre – akik között volt gyárigazgató, neurobiológus, építészmérnök és Liszt-díjas zongoraművész is – közel harmincezren voksoltak.

A Roma Sajtóközpont által 2015-ben alapított Aranypánt-díj az egyik legjelentősebb magyar civil díj. Romák és nem romák minden évben soktucatnyi roma embert jelölnek a díjra, akik egyebek mellett a szakmájukban elismerést vívtak ki. A roma civil szervezetekből álló zsűri közülük választotta ki a lentebb olvasható tíz jelöltet.

Velük idén közismert újságírók és írók készítették a portrékat: Bombera Krisztina, Csepelyi Adrienn, Krug Emília, Király Kinga, Szöllősi Györgyi, Ónody Molnár Dóra, Para-Kovács Imre, Pikó András és Rábai Balázs. A fotókat Déri Miklós készítette. Végül az Indexen megjelent cikkben lehetett megismerni részletesen a jelölteket, és a cikk alján szavazni is. Ennek a szavazásnak lett nyertese végül Sztojka Edina ápolónő.

Vele Krug Emília, az ATV műsorvezetője beszélgetett, ebből a következő írás született:

“Edinát gyerekkorában, hét évesen megműtötték. Újdonság adódott bőven a kórházban. Ott nem számított a bőrszíne. Vele is ugyanúgy beszélgettek, vele is ugyanúgy foglalkoztak, neki is ugyanúgy rajzolt a nővér.

– Mama jött értem, mondtam neki, én is ápolónő akarok lenni. Azt felelte, akkor neked mindig kedvesnek kell lenned, mert az már fél egészség. A padláson talált régi orvosi beutalókat – édesapja zenész, édesanyja korábban szülésznőnek tanult – azokkal játszott, gyógyított macit, fáslizott babát. Egyedül játszott.

– Nem tartozom sehová – mindig ez volt az érzésem gyerekkoromban. A szüleim elváltak, mindkettejüknek lett új családja. Apám olyan faluban élt, ahol mindenki roma, anyuval a városban laktunk, ahol viszont nem voltak romák. Amikor anyu levágta hajam, az óvónő első kérdése az volt: csak nem bogár ment bele? Az általánosban lett volna barátnőm, de csak titokban játszhattunk, mert a szülei eltiltották tőlem. Már hatévesen tudott írni, olvasni, az órákon unatkozott, lázadó volt.

– Én voltam az, aki sorakozónál mindig kilógott. Olyan, mint egy megszelídített oroszlán. Sosem volt elég, amit a sors ad, minden pofonból, kritikából építkezni akartam. Barátok híján a szüneteket az iskolai könyvtárban töltötte, falta az egészségügyi, pszichológiai könyveket, imádta Müller Pétert, Poppert Pétert, ők tanították önismeretre, kitartásra. Egyedül fizikatanára biztatta továbbtanulásra, ő biztos volt benne, hogy az orvosi egyemen a helye.

Mégsem próbálta meg, egészségügyi szakközép lett belőle – de csak rövid időre. Tizenhat évesen jött egy szerelem és Márkó, a fia. Az iskolát abbahagyta.

– Sosem a szüleimnek akartam megfelelni, hanem a fiamnak. Hogy olyan családja legyen, amilyen nekem nem volt, becsületes, dolgos ember legyen belőle. Ma már mondhatom, sikerült, Márkó rendőr lett.

De előreszaladtunk.

A kamasz édesanya Edina hamar rájött, romaként, iskola nélkül csak a napszám, a dinnyeszedés marad. De kellett a pénz, mert a szülők nem tudtak segíteni. Huszonegy évesen az esélytelenek nyugalmával sétált be a gyulai kórház hospice osztályára.

– Jött a főnővér és megkérdezte, miért akarom ezt csinálni? Azt mondtam, olyan embereknek akarok segíteni, akik kiszolgáltatottak, mint én, akik nem ítélnek meg, akiknek szükségük van rám.

Épp megüresedett egy gazdasági nővéri állás, egészségügyi végzettség híján ezt kapta meg. De ő nem adminisztrálni akart, papírokkal futkosni. Spórolt és belevágott egy OKJ-s ápolónői asszisztensi képzésbe. Egyszobás önkormányzati lakás, ötéves Márkó, napszám, takarítás, ápolónői munka – így néztek ki a mindennapjai. Akkor már egyedülálló anya volt. Könyvekre, jegyzetekre nem futotta, fénymásolt, amit tudott. A segédápolónői papír meglett, mert nagyobbat álmodni. Levelezőn szerzett érettségit, esténként együtt ültek a padban, a huszonhat éves Edina és a kilenc éves Márkó. Az érettségi olyan jól sikerült, hogy felvették a Szent István Egyetem diplomás ápoló szakára.

A tanulás mellett maradt a háromféle munka, vándoroltak albérletről albérletre, romaként, egyedülálló anyaként nem volt egyszerű lakást találni. Megesett, két hurcolkodás között a lépcsőházban ülve tanulta az államvizsga tételeket. Szakdolgozatát a hospice osztályon fekvő betegek hozzátartozóinak gyászáról írta.

– Amikor 2016-ban, harmincnégy évesen lediplomáztam, magam sem hittem el, hogy sikerült. Az osztályunkon a főnővérnek és nekem van diplomám. Azt hiszem, mindig sokat segített az Istenben való hitem. Hogy célja van velem. Talán az, hogy Edina üljön az utolsó percekben egy hajléktalan férfi ágya mellett, akinek senkije sem volt.

– Mondták neki a kolléganőim, még fél óra és bent vagyok. Megvárt. A kezeim között halt meg. Nem volt egyedül. Vagy az, hogy szülőként segítsen annak a szülőnek, aki a gyermekét képtelen elengedni.

– Gyógyszer, infúzió, és a beteg hazamegy – a többi osztályon ez a sikerélmény. Nálunk az, ha a gyászoló visszajön, nem lesz depressziós, normális gyászfolyamaton megy keresztül. Ehhez az kell, hogy a beteg békében tudjon meghalni. Én ebben segítek, a híd szerepét töltöm be. Gyermeket elengedni a legnehezebb. Hallani, ahogy a szülő sír. A gyerek menni akar. A szülő meg könyörög, még egy kanálka leves, mert az kell. Pedig akkor már csak ott lenni kell, beszélni, szeretni, elengedni. Pár éve egy fiú kérte, ne legyen ott az édesanyja, amikor meghal. Kimentünk tíz percre kávézni. És akkor ment el.

„Nővérke, maga a lelkével ápol” – szóval ezt mondta neki egyszer egy néni. De közben szerintem Edina is gyógyul. Ő itt az ápolónő, aki segít. Az óvodában, az iskolában, az egyetemen, a továbbképzésen meg a roma. Homlokán a szégyenpánttal, a c betűvel.

– El tudod képzelni, mit jelent innen eljutni az Aranypánt jelölésig? Büszkén meséli, saját lakást vett. – Szeretném, ha ez példa lenne a romáknak! Nincs lehetetlen! Van kiút a szegénységből és a kilátástalanságból akkor is, ha az embernek fiatalon születik gyermeke. Edina ma is ugyanúgy kiáll az út szélére dinnyét árulni. Vagy elmegy a zöldségfeldolgozó gyárba és csomagol, pakol, ládákat emel.

– Egyszer, beszélgetés közben említettem a gyárban, hogy a kórházban is dolgozom. Kérdezték, takarítok? Igen, feleltem. Nem akartam, hogy kevesebbnek érezzék magukat. Edina azt mondja, őt a haldoklók tanítják meg, hogy kell élni. Örülni egymásnak, a családnak, nem gyűlölködni, csodálni a Balatont, ahova nyaranta elmennek kirándulni és jókat főzni. „Romás” töltött káposztát, sok fűszerrel, berántva, hatalmas fazékban, hogy mindenkinek jusson, aki arra jár.” (Krug Emília – műsorvezető, ATV)

via index.hu
Megosztás ismerősökkel

Add tovább cikkünket, hogy másokhoz is eljusson!