Belföld

Orbán Viktor az anyukája szemszögéből: A ráncok az arcán elárulják, mikor van bajban a fiam

„Ha újra kezdhetném az életemet, mindent ugyanígy tennék,

de sokkal több gyermeket vállalnék – vall a Népszavának adott interjújában Orbán Győzőné. A miniszterelnök édesanyja beszél arról is, hogy szövetkezeti könyvelőből miként lett előbb napközis nevelő, képesítés nélküli orosz tanár, végül diplomás gyógypedagógus.

A miniszterelnök édesanyja

– Akárhogy is: ön mégiscsak a kormányfő édesanyja. Mit jelent ez a mindennapokban?

– Hallom én is – például a buszon, ha bántják, szidják Viktoromat, de nem szólok. Engem itt nemigen ismernek, úgyhogy nyugodtan beszélnek előttem. Eleinte ez mérgesített, de ma már nem bánt. Azt is hallom, hogy a környékünkön, ami szép nagy ház épül, az mind a miénk – legalábbis annak mondják. Amelyiknek úszómedencéje is van, az pláne az Orbánéké. Azt is hallottam már, hogy a fiam cigány és Orsósnak hívták azelőtt. Hogy ez miért jó az embereknek…? De mindegy is, a családnak nem tudnak ártani vele.

– Az új barátok is megszaporodnak?

– Az új barátoktól félünk. A régiekkel tartjuk csak a kapcsolatot, illetve azon a bizonyos utazáson összebarátkoztunk egy párral, meg egy bajai özvegyasszonnyal. Hat volt logopédus kollégámmal évente egyszer elutazunk valahová, általában az országon belül. Az egyik agárdi szomszédunk, egy liftszerelő, velük vagyunk jóban, kerítés sincs, csak szőlősor – meg azon egy pletykakapu. Máshová nem nagyon járunk, színházba sem jutunk el, mert a férjem sokat dolgozik. Egyébként idegenek nem is igen keresik a társaságunkat. Inkább leveleket kapok.

A levelek legtöbbje a kukában végzi

– Ki és miért ír a miniszterelnök édesanyjának?

– Amikor ő lett kormányfő, sok trágárságot írtak. Ezeket nagyrészt kidobtam, bár van egy pár, amit őrzök. Aztán vannak a hízelgők. Mondhatom, egyiket sem szeretem. A többiek meg általában kérnek. Azért nekem írnak, mert azt gondolják, hogy így biztosan megkapja a Viktor. Néha el is mondom neki egyiket-másikat, de a legtöbb a kukában végzi.

A fiam leginkább arra kíváncsi, mit gondolnak az emberek. Amit hallok, elmondom neki, de a barátaink persze a „mi oldalunkon” állnak, úgyhogy jó lenne erről nekem is többet tudni.

– Orbán Viktor kap az anyai kritikából is?

– Régebben kritizáltam, előfordult, hogy elégedetlen voltam vele. Mondtam neki: mindegy, hogy milyen rendszer van, gondolj arra, hogy a nulláról indultunk és hová jutottunk. Ő viszont visszakérdezett: de milyen áron? Egyszer meg szidtam egy ellenzéki képviselőt, amire Viktor csak azt mondta: gondold a helyzetébe magad. Elhallgattam, mert a saját szavaimat hallottam vissza, amiket annak idején épp neki mondtam, amikor valakivel heveskedett. Felnőtt, sokat tanult, többet tud, mint én. Azt akartam mindig, hogy jó tanuló, jó úttörő legyen, jól menjenek a dolgai, jusson valamire. Így lett, úgyhogy már nem szólhatok rá.

Sok szempontból sajnálom is Viktoromat.

Például az állandó védelem miatt. Hogy egy lépést sem tehet egyedül. Pedig ő így is szabadnak érzi magát – mondja, holott tudom, nem az. Azt is látom rajta a televízióban, ha gondban van, mert a homloka közepén az a ránc ilyenkor elmélyül.

Amikor én fiatal voltam, mi is szidtuk a kormányt. Édesapám, a valamikori adótisztviselő, mint „megbízhatatlan”, a passzív ellenállást választotta, de olyannyira, hogy ha rosszalkodtam, még az is a rendszer bűne volt. A férjem viszont a családjában szinte nem is hallott Sztálinról, a kommunistákról.

A fiam az érdeklődési körében azt hiszem, rám, határozottságában, keménységében viszont az apjára hasonlít. Egyszer a doktor bácsi megkérdezte Viktortól, mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz. Azt válaszolta: újságíró vagy ügyvéd. Az orvos nevetett, és azt mondta: jó, mert mind a kettő kikészíti az embert. Aztán nem lett egyik sem.

A fiam nagyon figyel a gyerekeire, amilyen sokat csak lehet, velük van. Amikor ő kicsi volt, szinte alig látta az apját, s a férjem is azt mondja most: alig emlékszik, milyen volt Viktor gyerekként. A fiam pedig mindig is szeretett volna nagyon büszke lenni az apjára.

– Ilyen interjúban politikáról egy szót se, de mégis: hogyan látja a jövőt?

– Izgulok értük, hogy ők maradjanak kormányon – és nem a fiam miatt. Építsenek olyan országot, amilyet ők akarnak, a negyvenesek.

Áron fiam – aki amúgy megtiltotta, hogy róla beszéljek – nemrég a születésnapjára egy Skodát kapott. Amikor a 14 évvel idősebb Viktor ezt megtudta, meghökkent. Mit kell ahhoz csinálni, hogy valaki egy kocsit kapjon ajándékba? – kérdezte. Az én kisfiam megfelelt: Tudni kell jókor születni.

Népszava, 2001. / varosikurir.hu

via civilhetes.net

Szóljon hozzá a témához regisztráció nélkül